Jézus az én Hősöm, a Hősök hőse

Jézus az én Hősöm, a Hősök hőse

- Avagy igaz történet gyerekszemszögből -

Üdvözöllek kedves befogadó! Csodák mindig történnek. Minden korban, sok helyen. Csoda mindig csak egyszer történik vagy nagyon ritkán, mint a fehér holló. Ilyen átlagos napon történt meg velem az alábbi csoda történet:

2000 Január első hétvégéjén történhetett meg, ami megtörtént velem. A pontos dátumot nem jegyeztem meg, mert gondoltam: Úgyis örökké fogok élni. Ádám unokatesómmal és egyben a legjobb barátommal elmentünk a faluban (Alsószentmárton) lévő szemétdombon. Ez a szemétdomb ma már nem él. Ezen a napon sütött a nap. Bár tél volt, de ennek ellenére jó idő volt. A domb előtt volt egy kisebb szakadék és itt csúszdáztunk lefelé, majd újra felmásztunk. Nem emlékszem már, hogy hány órát töltöttünk ott, de arra nagyon jól emlékszem, hogy fantasztikusan jól éreztük magunkat. Főleg én voltam az, aki nagyon élvezte a játékot. Hiszen itt 10-11 éves lehettem és Ádám 6-7 éves lehetett és még eléggé gyerekek voltunk. Amikor már meguntuk a mesés csúszkálást megfogadtuk Ádámmal, hogy minden hétvégén eljövünk ide és zuhanunk. Persze ez nem történt meg, hanem csak egyszer volt ilyen. Az én történetem is egyszer íródik le, de soha még egyszer ugyanígy nem írhatom le. Hazafelé menet tele voltunk porral lábtól nyakig. Útközben a falu egyik házudvarából kijött hozzánk Szilárd. Ahogy a legtöbb faluban itt is megszokott az, hogy mindenki ismeri egymást. Megkérdezte tőlünk, hogy van-e kedvünk eljönni a Manyi nénihez? Már ismertük az öregasszonyt, hisz karácsonykor sok ajándékcsomagot osztogatott a gyerekeknek. Én nem akartam menni, mert szégyelltem magam a poros ruhám miatt. Ádám se akart menni, de amikor meghallotta, hogy cukrot is osztogatnak nem kellett többször mondani neki: Jó megyek – mondta. Én nem akartam egyedül haza menni így hát utána mentem.

Amikor bent voltunk a gyermek istentiszteleten,- mert hát, ez volt a neve az ottani gyülekezetnek- sok unokatesónkat ismertük föl. Ott volt köztük az öcsém is és annak barátja. Nagyon jól éreztem magam azon a napon, de ugyanakkor furán is, mert sosem hallottam istenről dolgokat. Eleinte csak dolog, tárgy volt számomra isten.

Azon a napon tanultuk meg a János 3: 16-ot: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy az ő egyszülött fiát adta, hogy aki hisz ő benne el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” Én voltam az első az ottani gyerekek közül, aki megtanulta először az igeverset. Manyi néni meg is dicsért érte. Az istentisztelet végén kaptunk cukrot és minden gyerek örült. Manyi néni és Ági néni, akivel énekeltünk az istentisztelet során meghívott minket a jövő héten is. Minden gyerek mondta, hogy eljön jövő héten is. Másik héten, lévő alkalmon lázas voltam. Valószínűleg megfáztam azon a napon. El akartam menni a gyermek istentiszteleten, de Apukám nem engedett el. Annyira fájt nézni, hogy az öcsém elment én pedig otthon maradtam. Pedig már megterveztem, hogy elmondom én ennek a Manyi néninek, hogy nincs isten. Ha van isten, akkor mért nem látjuk? Mért nem jelenik meg nekünk? Apám egyedül hagyott. Én meg elkezdtem gondolkodni. Nem járt azon a napon senki nálunk, ahogy nálunk ez megszokott. A szüleim bent a hálószobájukban beszélgettek. Én meg egyedül maradtam az előtérben és gondolkodtam.

Eszembe jutottak dolgok: öngyilkosság, élet értelme, az ige vers. Megterveztem azt, hogy kiderítem én, hogyha van isten. Ha van isten, akkor gyógyítsa meg a füleimet gondoltam. Igen kedves olvasó nagyothalló vagyok most is, de ma már nem bántja a lelkemet, ahogy gyermekkoromban. Megszerveztem azt, hogy 30 percig fogok imádkozni, és kérni fogom tőle azt, hogy gyógyítsa meg a füleimet. Kb. 15 percig ezt kértem tőle folyamatosan: „Isten gyógyítsd meg a füleimet, ha létezel”. Sok mindenen gondolkoztam 15 perc alatt:” Mi az élet értelme? Ha nincs Isten, akkor nincs örök élet. De akkor mi értelme, hogy élünk? El kéne pusztítani a világot. Majd, ha nagy leszek katona, leszek és megsemmisítek mindenkit. Áh de ez nem fog menni. Inkább csak magam ölöm meg. Így lesz a legjobb.” A 15. percben éreztem egy belső sugallatot, hogy Isten nem fogja meggyógyítani a füleimet azért, mert ő létezik. Így hát imám a második 15. percben így folytatódott: „Isten mutasd meg magad, ha létezel, és akkor hinni fogok benned.” Sok mindenre kértem meg Istent a 30. perc második felében: „Csak egyszer add meg amit kérek tőled. Csak egyszer. Soha máskor. Csak 10 másodpercig jelenj meg nekem. Isten könyörgök, mutasd meg magad, ha létezel.” Sok dolog jutott ismét a gondolatomban: „Bolondság, amit kérek tőle. Nincs Isten. Istent azért találták ki, hogy legyen egy kis békesség, szeretet a földön. Levegő az isten”. Néztem a karórámat. Az idő egyre fogytán és már-már a 30. perc egyre közelebb volt. Becsuktam a szememet. Amikor becsuktam a szememet minden bűn. Minden rossz dolog. Minden negatív érzés. Minden hamis dolog felfedte magát. Úgy értem az imához odatartozik, hogy becsukjunk a szemünket, és ezzel alászállunk magunkban.
Tulajdonképpen bűnbocsánatot tartunk. Talán ez történt velem is azon a napon, amikor becsuktam a szemem. Mélyen alászálltam magamban és megbántam minden dolgot, még azt is, hogy élek. Becsuktam a szemem és egy utolsót kértem istentől. Elkezdtem könnyezni is. A bal szemem elé raktam a bal kezemet. És így szóltam: „Isten! Mutasd meg legalább az arcodat”. Kinyitottam a szememet és már újjá született lélek voltam. Kegyelmet találtam az Úrnál. Ugyanis amikor kinyitottam a szemem a legnagyobb megdöbbenésemre megjelent: „Egy titokzatos valaki”. Persze akkor nem így mondtam. Sőt utána rögtön elmondtam anyukámnak, mert apukám nem sokkal ezután elment a kocsmában cigiért. Elmondtam anyunak:

„Képzeld Anyu, láttam Istent”. Ő meg úgy tett, mintha hinne nekem, persze én akkor nem vettem észre, mert gyerek voltam. Nem tudom ki volt a titokzatos szellemi lény, mert nem mutatkozott be. Nem kérdeztem tőle semmit, mert megelégedtem azzal, hogy örök életem lehet. Még nincs, de lehet. Csak egy arcot láttam. Dicsőséges fénnyel. Nem nappali fény. Éreztem azt, hogy az örökkévalóságból jött az időben. Mintha születésem pillanatától fogva végig ott lett volna velem. Lehet, hogy Jézus Krisztus volt az. De nem állíthatom erősen.

Most 2011-et írunk és az óta sok személynek, mondtam el. Ami érdekes, hogy sosem mondtam el egy csoportnak, egy közösség előtt. Mindig egy- két személynek meséltem el történetemet. Valóban ez a történet csak nekem szól, de azzal osztom, meg akivel akarom. És én olyan vagyok, hogy szívesen megosztom mindenkivel, Isten létezik, de mindent a maga idejében. Az is érdekes, hogy a saját gyülekezetemben is, titokban tartottam. Nem mondtam el, mert úgy éreztem még nem jött el az ideje mellesleg még gyerek voltam. A pontos dátumot sem jegyeztem meg, mert gondoltam: Úgyis örökké fogok élni.

3 év után viszont már bizonyságot tettem az Élő Kapcsolatok Roma Misszió gyülekezetében, Hajdú János vezetésével - elsőként tettem bizonyságot egy nagyobb közösség számára.
8 évvel később 2019-ben úgy határoztam el, hogy ideje, hogy szintén elsőként megosszam a több száz követőkkel is a bizonyságomat, hogy megtudhassák azt, hogy Jézus igen is valóságos!
Ezen kívül van még két vízióm vagy nyílt látomásom. De ezeket egy másik alkalommal és a megfelelő időben mondom el.

Csodák mindig történnek. Minden korban sok helyen. Csoda mindig csak egyszer történik vagy nagyon ritkán, mint a fehér holló.