A Depresszió harmadik ellenszere: Az őrület - א – (álef) rész

A Depresszió harmadik ellenszere: Az őrület

א – (álef) rész

„Az életben a legtöbb őrült talál egy még nála is őrültebbet, aki megérti.”

              -   Frank Schätzing  - 

 

„ Az én Istenem pedig be fogja tölteni minden szükségeteket az Ő gazdagsága szerint dicsőségesen a Krisztus Jézusban.”

         -  Filippi 4:19  –

A depressziót már több, mint 15 éve kutatják. Magyarországon minden második ember depressziós.  Ezért is gondoltam, hogy folytatom a video sorozatot, de mivel tudom, hogy nagy változások jönnek a szerzői jog szempontjából, ezért írásban is elérhetők lesznek az ellenszerek.

Ha depressziósak vagyunk, akkor jobb, ha megőrülünk, mert a depresszió egyik kivezető útja az őrület. Rövid időn belül néhány példával is aláfogom támasztani az állításomat. De előtte hadd emeljem ki, hogy az őrülteket és a lángeszűeket egyetlen hajszál választja el.  Hogy ez hogy is lehetséges? Ezt majd a későbbiek során kifejtem. 

Az értekezésem és video szerkesztésem rövidsége miatt, csak három példát fogok felhozni és az egyiket mélyebben is elemezni fogom.

Az első történet, ahol összekapcsolódik a depresszió és az őrület - az a reneszánszi William Shakespeare két drámájában is megtalálható: A Hamletben, és a Rómeó és Júliában. Shakespeare 1564-től 1616-ig élt, és ő volt abban a korban a drámaírás királya.

Hamletben, de a Rómeó és Júlia drámájában is találhatunk összefüggéseket az őrület és a depresszió között, de az idő rövidsége miatt most erre nem térek ki külön, hanem valami másra hívom fel a Befogadók figyelmét:

Hamvas Béla a 20. század legnagyobb magyar írója is írt elemzést a két drámáról, de ő abból az aspektusból írta, hogy hogyan is viselkednek az őrültek, legalább is, akik egy pillanatig megőrülnek. A következőket írta:

„ Amíg Hamlet apjának szellemével nem találkozik, egy kicsit búskomor, de pontosan úgy viselkedik és úgy beszél, mint a többi. Abban a percben, amikor apját meglátja, elkezd félrebeszélni. A világ kizökken, és Hamlet nemlétezőből hirtelen létező lesz. S amikor létező lesz, elkezd beszélni és pontosan a helyzethez mért szavakat használni úgy, mint aki a dolgot pontosan érti. Nincs szó félrebeszélésről. Nincs szó arról, hogy minél bolondabb lesz, annál bolondabbakat beszél. Ezt csak a többi hiszi. Mi, akik a drámát pártatlan helyről nézzük, tudjuk, hogy a többiek egyszerűen nem számítanak, a drámában egyedül Hamlet a létező.

Amikor Hamlet apja szellemével találkozik, egyszerre és hirtelen és egy pillanat alatt a megfékezés állapotából az izgalom állapotába lép át. Létezésének összefüggései egy pillanat alatt megváltoznak. Nincs rend többé. Értek valamit, amit nem értek. A többi ember rosszul értékel és rosszul kalkulál és hibásan számol és leszűkít és lesorvaszt és letagad. Mit? Ostoba kérdés. Azt, ami van. Az élet csak akkor kezdődik, ha az ember nem tudja, hogy mi lesz.

Amíg Rómeó a csinos Rózába szerelmes, egy kicsit érzékeny, de pontosan úgy viselkedik és úgy beszél, mint a többi. Abban a percben, amikor Júliát megismeri, elkezd félrebeszélni. Szokatlan szavakat mond és azokat furcsa értelemben használja. Néha bizarr, többször groteszk, még többször teljesen értelmetlen. Minél bolondabbul szeret, annál bolondabbul viselkedik és beszél. Nyelve, mintha hirtelen a többinél egy oktávval magasabbra ugrott volna.

Amíg Hamlet apjának szellemével nem találkozik, egy kicsit búskomor, de pontosan úgy viselkedik és úgy beszél, mint a többi. Abban a percben, amikor apját meglátja, elkezd félrebeszélni. És micsoda meglepetés! Ugyanabban a percben, kiderül, hogy nem ő, hanem a többi beszél félre, s ő az, aki helyesen beszél. A többi a maga nyelvét gyanútlanul tovább használja, Rómeó és Hamlet badarságait rosszallóan hallgatja. De bennünket, akik a drámát pártatlan helyről látjuk, ez már nem tud megtéveszteni. Egészen jól tudjuk, hogy Rómeó és Hamlet beszél helyesen és a többi beszél félre és mellé. Tudjuk. hogy azért használnak szokatlan szavakat furcsa értelemben, azért gyártanak szójátékot, mert, mint Shakespeare mondja, a világ kizökkent és nyelvük mintha egy oktávval magasabbra ugrott volna.

Mialatt a többi a félre- és mellébeszélést gyanútlanul tovább folytatja, Rómeó és Hamlet elkezd pontosan a helyzethez mért szavakat használni. Micsoda helyzethez? Ostoba kérdés. Hát ahhoz a helyzethez, ami van. A többiek az egészből egy hangot sem értenek. Micsoda dologból? Ostoba kérdés. Hát abból a dologból, ami történik. A többiek azt hiszik, hogy itt a létezésnek veszedelmes, sőt kártékony, sőt tilos felfokozásáról van szó. De bennünket, akik a drámát pártatlan helyről látjuk, ez már nem tud megtéveszteni. Egészen jól látjuk, hogy semmiféle felfokozás nem történt. A többiek Rómeóhoz és Hamlethez képest a nemlétezésben vannak. És abban a percben, amikor Rómeó Júliát megismeri, vagy, amikor Hamlet apja szellemével találkozik, vagyis amikor a világ kizökken, a nemlétezőkből hirtelen létezők lesznek. S amikor létezők lesznek, elkezdenek beszélni és pontosan a helyzethez mért szavakat használni úgy, mint akik a dolgot pontosan értik. Semmiféle veszedelmes, sőt kártékony, sőt tilos felfokozás nem történt. Nincs szó félrebeszélésről. Nincs szó arról, hogy minél bolondabbak lesznek, annál bolondabbakat beszélnek. Ezt csak a többi hiszi. Mi, akik a drámát pártatlan helyről nézzük, tudjuk, hogy a többiek egyszerűen nem számítanak, a drámában egyedül Rómeó és Hamlet a létező.”

Egy másik példához, amit belehet fűzni az őrületet a depresszióval – szintén vissza kell utaznunk a középkorban. 1546-tól 1616-ig élt ugyanis Spanyolország egyik legnagyobb írója Cervantes Miguel Saavedra. Cervantes műalkotása az elmés, nemes „Don Quijote”, ami a világ egyik legismertebb regénye. A Don Quijote a világon az egyik legtöbbet fordított és olvasott alkotás, ahogyan egy 2002-ben készült felmérés is mutatja, hogy számos elismert író a világ legjobb regényének tart.  

A világ egyik legnagyszerűbb kalandregénye röviden arról szól, hogy a búskomor, nemes Don Quijote sok lovagregény olvasás után úgy határoz, hogy ő és a fegyverhordozójával, Sanchoval útnak indul, hogy ő is lovag lehessen.  Ez nem is lenne gond, de útjuk során kiderül, hogy a bús-képű, nemes bekattant, mert keveredik belső világában a képzelet és a valóság, nem tudja szétválasztani a valóságot a képzelettől. Ez történik az első rész 8. fejezetében is, amikor a szélmalmokat óriásoknak képzeli el. Emellett szerelembe gyullad egy nem létező asszonyban: Dulcineába. Eközben a saját háza népe folyamatosan próbálják észhez téríteni Don Quijotét. Végül felismeri, hogy a világ, amelyben ő középkori lovag, csupán a képzelet szüleménye, kijózanodása során megbetegszik, és végül meghal. 

Én feltennék néhány kérdést a műalkotással kapcsolatosan:

Az első kérdésem, hogy miért kellett az elmés nemest az ő saját háza népének kijózanítania? Nem lett volna jobb, ha a bús-képű élete végéig él a saját képzelet világában? Vajon boldogabban halt volna meg Don Quijote, ha sosem jön rá, hogy egész élete csupa képzelődések sorozata volt?

Biztosan látott mindenki már éticsigát. Az éticsiga és az őrültek között ugyanis van összefüggés, és a kettő kapcsolódik Cervantes műalkotásához. Hogyan? Úgy, hogy az Éti csiga, - ami egyébként hermaphrodita, vagyis hímnőstény, vagyis olyan élőlény, akiben megtalálható mindkét nemi szerv – házától való megfosztása egyenlő azzal, hogy meghal az élőlény, de meghal az a lélek is, amely bezárta magát örökre a külvilágtól. Minden őrültnek van egy „szellemi házikója”, hadd cipelje a hátán. Vajon minden őrült belepusztulna abban, ha rájönne, hogy nem is az a valóság, amit elképzel? Ha figyelembe vesszük, hogy az éticsiga nem tud a házikója nélkül élni, ahogyan az elmés Don Quijote sem tudott élni, amikor rájött, hogy az egész élete egy nagy hazugság volt, akkor a válasz a kérdésre az lesz, hogy igen. Már azért is, mert minden emberben kivétel nélkül van egy kis őrültség, egy kis bolondság, éppen ezért minden egyes megszületett embernek van egy „szellemi házikója”, amit földi élete végéig cipeli a hátán. Ennek az oka igen egyszerű: Hordanunk kell a hátunkon a „szellemi házunkat” az eredendő bűn miatt, amit az ősszüleink hoztak be a földre, másrészt a mindennapi bűnök miatt is. Ha valóban minden embernek van „szellemi házikója”, ahogyan az éticsigának, az őrültnek, és minden egyes megszületett léleknek, és ezzel összefüggésben Don Quijoténak is, akkor hogyan is szabadulhatunk meg? A legtöbb Befogadó számára az lenne a válasza, hogy sehogy. De feltennék még egy kérdést: Ha valóban minden egyes megszületett embernek van „szellemi házikója” a bűn miatt, akkor nem lehetséges az, hogy az általunk képzelt és nem képzelt valóság csak illúzió? Lehet, hogy nem is az vagyok, aki eddig voltam vagy hittem? Ha igen, akkor ki vagyok valójában? 

Ahhoz, válaszokat kapjunk, Jézushoz kell fordulnunk, mert ő maga az igazság. Egyik nap azt mondta, hogy az igazság szabaddá tesz. 

„Ha kitartotok tanításomban, valóban tanítványaim lesztek, megismeritek az igazságot, és az igazság szabaddá tesz benneteket.”

-          János evangéliuma 8: 31,32 -

Máskor meg elmondta, hogy mi szükséges, ahhoz, hogy belépjünk az ő királyságában. A Nikodémushoz intézett válasza egyben válasz arra a kérdésre is, hogy hogyan is szabadulhatunk meg a „szellemi házunktól”:

„Bizony, bizony, mondom neked: aki nem születik újjá, az nem láthatja meg az Isten országát.”

-          János evangélima 3: 3 –

To be continued…